Két nő van bennem, a folyton vidám, és a mindig szomorú.A szomorú a szemem mögött lakik, ott könyököl a pupillám szélén, mint egy ablakpárkányon, s csak csendesen néz kifelé.

A vidám énem túl hangos, túl látványos, nem nehéz észrevenni, az arcodba kapod, ha találkozol velem. A szomorút fel kell fedezned. Ha igazán figyelsz rám, mikor a szemembe nézel megláthatod, hiába rejtegetem. Ott ül hosszú-hosszú évek óta, börtönbe zárva a szemem mögött. Nem, nem engedem, nem engedhetem ki. A szabadon mászkáló szomorúság rombol, a börtönbe zárt csak időnként fáj. A megértésed gyógyír lehet a fájdalomra, a dühöd viszont növeli. Néha attól félek, akkorára nő bennem a keserűség, hogy a végén kiszabadul, és lerombol majd mindent.

Valahogy úgy rakott össze a természet, hogy az alvás a vidám énemnek kedvez. Lehetek bármilyen szomorú este, reggelre életerős vidámság fedi le a bánatot. Csak a tanácstalansággal nem tudok mit kezdeni, ami a két nő álom csatája után itt marad bennem.